Szoboravató

2011. május 27-én hármas ünnepre került sor iskolánkban. Ez az esemény a Leövey Klára Napok zárómomentumának számított, melyet az idén a szokástól eltérően nem iskolánk névadójának születési évfordulóján tartottunk, hanem egybekötöttük a szoboravató ünnepséggel illetve a XII. osztályosok ballagásával.

Ez a jeles nap tehát mérföldkőnek tekinthető iskolánk történetében, hiszen Leövey Klára szellemisége, személyisége már nem csak neve, hanem alakja által is emblémája közösségünknek. Névadónk a helytállás és a hazaszeretet példája volt történelmünkben, és talán ez a két legfontosabb jellemvonása, amit a megmaradás érdekében meg kell tanulnunk tőle. Az iskola udvarán álló szobor emlékezteti a pedagógust, a diákot, és Máramarossziget magyar közösségét a mindennapi, ma is időszerű feladatra, amelyet vállalnunk kell: „Embert nevelni az életnek, a hazának!”

Ezek jegyében hangzottak el figyelmeztetésként és biztatásként diákjaink Leövey Klárát idéző sorai, melyeket Döbrentei Kornéltól kölcsönöztek.

„SZOBOR akkor lehet itt
heves-foganású, termékeny, akár
a barázdáktól karisolt anyaföld,
ítélje bár senyvedésre sors-aszály,
ha a fajtánk emlékezte nem csak
egynapos, halottaknapi szolgálatban
vállalt virrasztás, de örökizzású
eszme-pirkadás.

SZOBOR csak ott lehet
üdén lüktető mementó, ahol lelket
belé, teremtő Istenként, a nép
lehel, ha érzi: hús a húsából, vér
a véréből: ha nem zülleszti üres
bábúvá honvesztő feledés, facsaró szagú félsz,
hogyha csupán kőhéjba zárt meddő tér,
bilincstörő szellemiségtől lakatlan,
akkor minden áldozat, vértanúság,
tudatosan vállalt, brutális halál
a megmaradásért, hiábavaló.”

„Igazság földi asszonya, aki most
késett jóvátételként fölmutatni kitakarsz,
nem egy szoborról, hanem korotokról
rántod majd le a leplet: tisztasága-
vesztett, magából taszítón kivetkezett,
ocsmányan meztelen korról.
Tudod-e, igazság földi asszonya,
micsoda konok kérdőjel leszek én itt?
Történelmi rozsda
el nem emészti a kérdést: ÉRDEMES
VOLT ÉRTETEK?”

„Ne féljetek, ne fussatok,
már tovább ne hátráljatok,
ám a gátra kiálljatok.
Én a konok hitet küldöm,
hogy szívetek megbéküljön,
küldök hozzá erőt, sokat,
lebírni hatalmasokat,
legyőzni a gyöngeségtek,
merész lelket adok néktek,
halálom örökmécs-tüzén
egységbe forrasztalak én,
marakvó, széthúzó népem,
ne időzz mindig csak térden.

Voltam, az legyen oltalmad,
vagyok, az legyen hatalmad,
leszek, az a forradalmad.

Létem feszül ívláng-hídon,
fiaimat győzni hívom,
hogy emelt fővel szabadon
nyerjék meg a békét, akarom,
ne kushadjon mindig térden,
mert akkor nem tud remélni,
örökkön-örökké azt kérem,
segélje Isten a népem
szálfa egyenesen élni,
szálfa egyenesen élni.”